Selma Lagerlöf: Jeruzsálem

Selma Lagerlöf neve mindjárt bizalmat ébreszt, amennyiben gyerekkorunk egyik kedves meséjét idézi fel. Lehet, hogy kicsit didaktikus történet a Nils Holgerssoné – gondoltam, amikor már nem nagyon néztem rajzfilmeket. Nils rossz gyerek, büntetésül pedig aprócska emberré változtatják. Vissza kellene változnia valahogyan, de mert ez mégsem olyan egyszerű dolog, inkább elmegy a vadludakkal – azaz megkerüli a közösségbe illeszkedés (mit szólnának új alakjához a szülei?) problémáját. Az utazás során végül jó kisfiú válik belőle – ez egyértelmű. Talán túlságosan is?

Hasonló érzéseim vannak a Jeruzsálem olvasása közben. A regény szereplői kivétel nélkül a jó magatartásformák keresésén fáradoznak, ráadásul sikerül is nekik. A regény már-már súrolja a didaktikusság és az unalom határait, mégis elbűvölő. Attól, hogy egy a maga szokásai alapján működő védett világot bemutat, ahol mégis feltűnhet a rossz – a jóra való törekvésből eredő rossz döntések formájában. (Az olvasmányos könyvnek releváns etikai kérdésfelvetései vannak!)

A regényt a közösség világának mitikus működési elvei (ahogyan Nils Holgersson történetét a meseszerűség) emelik fel a didaktikus lektűr szintjéről. A közösség és történeteik mitikus meghatározottsága felé mutat, hogy a cselekmény nem illeszkedik a történelmi időbe, csak a nemzedékek egymásutánja hoz létre egy sajátos időtapasztalatot. A helyszínek közül a falu, a legfontosabb a közösségek számára, amely (lakóit is) meghatározó elemekből épül fel (pl. az Ingmárssonok birtoka). A második helyszín Jeruzsálem pedig ennek leképeződése (ez ténylegesen is megvalósul – a bevezető egységben a gyerekek játéka által). A leképezett világ azért működtethető, mert ugyanaz a közösség alkotja. (De nem alkotja újra a régit, ezért is bizonyul kétséges megoldásnak a konfliktusok kezelésére a jeruzsálemi közösségben való lét.) Az egyének sorsa a regényben így csak a közösséghez való viszonyban, a benne- létben határozható meg, ahogyan a közösség is az egyéni narratívákból épül fel. A történetek pedig vagy realisztikusak, vagy mítikusak (mint az Ingmárssonoknak az Istenhez való jó viszonya) vagy pedig mesék (mint a történet, amit a beteg Gertrudnak mesél Gábriel) – ez utóbbiak is igazzá válnak azonban, mert ezek alkotják a közösséget magát.  Ebből következően a regény szerkezete novellák füzéréből áll, eltérő nézőpontokat és eseményeket sorakoztatva egymás mellé. Ez a közösségi mítoszkezelés és az eltérő szempontú történetek a modernség felé mutatnak – egyébiránt nem is idegen hagyomány ez az európai és magyar irodalomtól: gondoljunk akár a mikszáthi Jó palócokra, akár Marquez mítoszkezelésére, akár Lázár Ervin Csillagmajorára.

Szerb Antal szavaival élve „…van benne valami ifjúsági és fehér irodalom, sok szentimentalizmus, már-már a limonádé határán jár, - de valahogy az van meg benne a fehér irodalomból, ami abban örök emberi, ami után mindenki kívánkozik, mikor könyvet vesz kezébe.”

(1928 – Franklin-Társulat)
(2008 – Palatinus)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.