Ingmar Bergman: Rítus

Ingmar Bergman Rítus című műve, mint szöveg az olvasás számára legalább három-ötféleképpen is megközelíthető. Egyszerre három adekvát formában is alakot ölt: mint irodalom, színház és film, műformaként pedig tovább bontható. Az írott változat esetében a szöveg pozíciójától függően, olvasható drámaként, forgatókönyvként, a mozgóképi változat esetében megnézhető, TV filmként (eredetileg ugyanis annak készült), illetve a kópiás változatában, mint mozifilm. Mindez kínálja a lehetőséget, hogy a műformák egybevetése, összehasonlítása, és az egyes műformák recepcióesztétikája felől közelítsünk a Rítushoz. Az alábbi filmrecenzió azonban csak egyetlen kérdés megválaszolására vállalkozik, hogy a Rítus, mint mozgókép, és mint színre állított mű, mely műformában ölt esztétikailag adekvátabban testet – feltételezve természetesen a kérdés jogosságát és eldönthetőségét.

Az ifjú Lukács György korán, már 1913-ban felismerte a film önálló, a színháztól jól elkülöníthető értékeit (Gondolatok a mozi esztétikájáról). A két műforma párhuzamba állítása szerint, a színház a kézzelfoghatóság, a szín, a színész, a díszletek „tapintható” testisége által a színház a dráma mélyen metafizikus, az „örök állandóság” formája, színtere, ahol a dráma súlya a nézőre „nehezedik”. Ezzel szemben a mozi az örök változás. A nem-metafizikus, a kauzalitást semmibe vevő műforma, amelyet szemben a drámával tartalmi jelleg nem köt. Lukács összehasonlító elemzése több sebből vérzik, a két forma közötti különbségek leírásában – mint érzékeltetni is próbáltam – nagy hangsúlyt kapnak a retorikai képek, továbbá a színház fogalma nem egyértelmű módon keveredik a dráma fogalmával, amíg a moziról, mint moziról és nem mint műfajokban (dokumentum és fikció) differenciált filmről beszél (ez azonban 1913-ban elnézhető). Ami Lukács gondolatából fontos lesz, az a színház jelenlétben tetten érhető „metafizikus” jellege és a filmkép „fenomenologikus” ábrázolás módja.

Bergman A hetedik pecséttől (1956) kezdődő modernista korszaka alatt mindvégig megőrzi sajátos „északi stílusát”, amely egyfelől egy romantikus és színházi eredetű expresszív hagyományon, másfelől a modern filmművészet minimalista tendenciáin nyugszik. A rendező korai modernista filmjeiben ez előbbi, későbbi filmjeiben ez utóbbi stílusjegyek lesznek dominánsabbak. A Rítus Bergman egyik legradikálisabban minimalizált alkotása, mind a díszletezés, mind a történet szempontjából, amely kilenc felvonásban négy szereplő, öt helyszín kombinációjára épül. A film radikalitása azonban nem a minimalista stílusban, hanem a konzekvensen kivitelezett radikális formanyelvben keresendő, amely a Rítust némiképp paradox módon a korai némafilmes korszak „lefilmezett színházaihoz” közelíti. Ezzel a gesztussal azonban nem a film lebontását, hanem nyelvi potenciáljának beteljesedését éri el.

A Rítus terei színpadszerűek, a kamera egyetlen fix beállítást foglal el, nagyon ritkán vált nézőpontot vagy plánt. Leginkább a nézőtéri zsöllyével azonos a pozíciója, ahol a színészek mindig szemből életnagyságban látszanak. A film jelenetei felvonás jellegűek, ahol mindig adott számú szereplő egyetlen helyszínen beszélget egymással. A párbeszédek túlnyomó jelenléte elsősorban arra alkalmas, hogy a Rítus című darab botrányos közszeméremsértésének ügyét vizsgáló ügyvéd és az előadók közötti párbeszédekbe Bergman elrejtse azok szorongásával kapcsolatos megjegyzéseiket. A Rítus minden szereplője szorong, mint a modern ember általában. A film végére a betiltott számban, azaz a Rítusban fogalmazódik meg az a feszültség, amely felfokozott módon kíséri végig a filmet. A szereplők interakcióiban parázsló feszültséget azonban nem lehetne intenzíven fenntartani a nézőben, ha Bergman a film médiumán nem alkalmazná a kamaradráma és a színpadias forma korlátozó zártságát. A jeleneteket elválasztó, önmagukban is elidegenítő hatású inzertek alkalmazása azért lehet olyan hatásos, mert a mű tér és időbeli zártságát fokozza. A színházban a felvonások között szünet van, kávét ihatunk, a film esetében azonban folyamatos a látvány. A mű integritását, kereteinek zártságát nem bontja fel semmi. A film időjárása nyomasztó és fülledt, mert a zárt keretekből itt sem lehet kilépni. Ugyanígy használja Bergman a szemszög önkényes megválasztásával motivált feszültségkeltés módszerét. Bár a filmképek statikusak, a szemszög mégis adott, lekeretező szemben a színházzal, ahol a nézőn múlik mit mikor, hogyan szemlél a játéktérben. A film által felkeltett nyomasztó, általános szorongás, az előadóművészek és a vizsgálóbíró között elmérgesedő viszonyban, kitapintható. A film végen ez a feszültség jut el az iroda négy fala között eljátszott vallási rítus absztrakt fogalmának tárgyiasításáig. Pontosabban fogalmazva: a Rítusban már csak a rítus imitálásának imitálását mutatják be a művészek a kíváncsiságával idő előtt eltávozó bírónak. A vallási rítus színpadi performansszá alakított fenoménjének, a Rítus című darabnak csak a gesztusszerű, tehát metafizikai tartalmától megfosztott reprezentációja történik meg a filmben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.