Az elitizmus szűklátókörűségétől, közönyétől, életidegenségétől már Stig Dagerman is óva intett. Hogy is mondta?

"Az egyetemi oktatók kevés kivétellel a palánk túloldaláról figyelnek rövidlátón, modorosan és funkciótlanul, a tízcenti vastag könyveikbe kapaszkodnak hogy valami képük legyen a világról, de az orrukat sose dugják ki a palánk szintje fölé."

A valóságot látni nem akaró sznobéria és az univerzális érzékenység között bizony fényév távolság van. A nagy művészek veleszületett nyitottsága, érdeklődése, empátiája a valóságos problémák felé olyan nélkülözhetetlen és örök érvényű műalkotásokat teremtett, amelyek segítségével minden korokban tájékozódhatunk, mi olvasók. Viszont a mások, és a másik problémája iránti érzéketlenség, intolerancia a palánk túlsó feléről nézve  rosszul értelmezett értelmiségi attitűd. Képzeljük csak el mondjuk a magyar irodalomnál maradva Adyt ebben a szerepben...Szóval mit akarok ezzel az egésszel? Azt hogy, nagyon béna dolognak tartom amikor a diákok vannak az egyetemi oktatókért, és nem fordítva. Mert miről ismerszik meg a jó tanár? A diákjairól elsősorban. Reményteljes kitűnőre érettségizett diákok vajon amikor a diplomájukat megkapják mit éreznek? Csalódottságot, avagy jogos büszkeséget? Ezen áll vagy bukik a jó iskola, és a jó tanár felelőssége.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.