Kunt Hamsun: Éhség

Kunt Hamsun a norvég irodalom egyik legnagyobb és egyszerre legvitatottabb, legkétségesebb figurája. Előbbit irodalmi munkásságával, utóbbit a megszálló náci birodalommal kollaboráns Quisling-kormány támogatásával érte el. – Bár Ciceró int, hogy mondandónkat túl magasan kezdjük, mégis, Hamsun talán legismertebb regényéről, az Éhségről is hasonlóan nyilatkozhatunk. A regény tudniillik az irodalomelméletek, különösen a narratológia által az egyik legelemzettebb művek közé került be a huszadik század végén, századunk elején. A mi megközelítési szempontunk azonban eltér ettől, s szerény ízelítőre, kritikai ajánlóra szorítkozik.

   Hamsun saját élményeit írta meg, saját éhezései álnak a regény történetének hátterében, amely egészen érdekesen tematikai szervező elemet ad a regénynek: mintha mindössze az éhezés fizikális érzete körül keringene a szüzsé, minden más részletet e mozzanat köré szerveződne. A regény idejében például igen nehéz eltájékozódni, egy-egy a napszak szerint végig követett epizódban jelennek meg a pénzszerzés egyes módjainak és reményeinek történetei. A regényben az éhség mellé így a pénzszerzés és a zálogház motívuma emelkedik egyen rangra. Mindezek ellenére a regény megtartja ívét, és mint folyamatot kísérhetjük nyomon a pénztelenség, az anyagi lecsúszás és az éhezés egyes stádiumait, amelyek valóban az elviselhetetlenség határáig süllyed le, s torkollanak a végső kétségesésbe: kiéhezett, erőtlen hősünk minden tapasztalat nélkül matróznak áll.

    Hősünk egyes szám első személyben vall gondolatairól és érzéseiről, miközben ő maga mintha nem is létezne, sosem kapunk leírást külső tulajdonságáról, vagy olyan – az étkezésen kívüli – „prózai” mozzanatokról, mint cipője felhúzásáról. Ez a hiány élesen kerül szembe a gyomrában érzett kínokkal, fokozva a regény drámai erejét és sajátos atmoszféráját, amelyet kétségtelenül beleng a 19. századi Oslo utcáinak hangulata. Hősünk számára minden fizikai és életfájdalma ellenére mintha kaland, kicsit megismerni vágyott világ volna a kínnak ez a módja. Fiatalemberünk ugyanis tipikus önanalitikus intelluktuel, kifinomult figura (újságcikkeket ír, meglehetősen kevés tehetséggel), aki nem csak feltárja és elemzi saját helyzetét, de reflektál is rá, sajátos akaraterővel próbál a külvilág felé „gazdagabbnak” mutatkozni anyagi értelemben, öntudatát és becsületét – amennyire ez lehetséges – megőrizni. Ha akad valami vagyontárgya, akár egyetlen ceruza, azt rögtön valami csavargónak ajándékozza, vagy saját becsületének igazolására használja, szemben saját életösztönének érdekeivel. Némileg ez derealizálja a regényt hitelességét, illetve teszi a főhős figurát egy kísérleti lombik furcsa, de izgalmas alanyává…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.