Ibsen A vadkacsa című drámáját gimnazistaként túl soknak éreztem, amikor kötelező olvasmányként találkoztam vele. Ellenszenvesnek találtam Gregers  Werlét;  papírmasé- ostoba idealistának. Hjalmart lustának és akaratgyenge nagy marhának.  Gina egyáltalán nem ragadott meg, halvány alakja menthetetlenül kitörlődött emlékezetemből. Hedvig úgy rémlik kimondottan idegesített. A darab végén bekövetkező tragédiát erőltetettnek és gyengének, valamint ezt az egész „élethazugság”- mesét reménytelenül didaktikusnak éreztem.

Az Ascher Tamás rendezésében bemutatott Vadkacsa után egészen másképp értem Hjalmar- Hedvig- Gina trióját, vagy akár Gregers savanyú arcát, Relling délibábos józanságát, és az öreg Werle rezignált tekintélyét. A Katonában színre vitt darab „színházi jelenléte” páratlan erővel töri le az előzetes „iskolás” tapasztalatainkat. Az előadásban hangsúlyosak a nők, alárendeltségük is aktívan jelöli ki a férfiak mozgásterét. Gregers lázadása Gina ellen, sajátos nőgyűlölete mintha Ibsen riválisát, Strindberget idézné. Keresztes Tamás alakítása, lobbanékony követelőzése, és mindent elsimítani akaró idealizmusa, valamint Hedvighez kapcsolódó tétova féltékenysége akár egy feltartóztathatatlan mozdony dübörög végig az Ekdal család életén. Bezerédi Zoltán Rellingje nem egyszerűen kompromisszumra és békülékeny önfeladásra inti az ifjú Werlét; az igazság afféle szeretettelen arckifejezés, a mellőzöttség bosszúja, de a családi boldogság menedék, egyszersmind életenergia. Habár Ekdalék élete korántsem idill; anyagi gondok, betegség nehezíti sorsukat, a színházi előadásban a nélkülözés remek ellenpontozásaként jelenik meg Hjalmar fuvolajátéka, mintegyösszetartozásuk jelenléte.

Mit is jelent Ekdalék életében a vadkacsa? A boldogságot. A boldogság igazsága a szeretet, de az igazság szeretete nem feltétlenül tesz boldoggá tanítja Relling doktor. Hjalmar is hazudik Ginának és Hedvignek, amikor a találmányán, vagy a műtermében dolgozik, valójában lopja a napot, álmodozik, ahogy az alkotó ember is teszi, amikor nem dolgozik. Gina bűntudattal terhelt önfeláldozása, racionalizmusa, töretlen tisztelete Hjalmar iránt a gyermeki naivitásának, gyanútlanságának szól, amelyet Fekete Ernő magával ragadó alakításában élvezhetünk.

Gina és Hjalmar kapcsolata átfénylik az igazság és hazugság dichotómiáján. Nem érdekes mi történt a múltban, még a nagy feltárulkozás, és az ezt követő teátrális veszekedés után is bonthatatlan a kötelék kettejük között. Az igazság pillanata Hjalmart sokkal inkább a gyerektől szakítja el és a vadkacsától, pontosabban Hedvig vadkacsájától. Amikor Hjalmar sértődötten elutasítja Hedviget, akárha két testvér veszekedését látnánk, később úgyis kibékülnek. Csakhogy Hedvig ezen a ponton reked kívül a körön. A feltétel nélküli rajongás tárgya az apa, nem az Apa többé. Ha pedig nincs többé Apa, akkor a vak Oidipusz önkeresése véget ér. Hedvig szenvedélyes kamasz –figurája, mégoly rejtőzködő nőisége, az apa-lány kapcsolat bonyolult érzelmi iszapjából meríti tragikumát. Simkó Katalin szinte eleven tűzként játszik, miközben a sötétszürke tónusú Anya –Gina a háttérbe vonul.  Fullajtár Andrea Ginája az igazság-hazugság súlypontja, s habár mindenkit maga elé enged a színpadon, szinte beleolvad a háttérbe, alakja ok és okozat, bűn és jóság, csábítás és feloldozás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.