Bergman 12. filmje volt az 1953-as Sommaren med Monika vagyis az Egy nyár Mónikával. Mint az ötvenes években készült legtöbb Bergman-mű ez is nyáron játszódik, talán mert Svédország ebben az évszakban a legszebb. Míg Bergman késői filmjeit Sven Nykvist, a korai műveket a nem kevésbé zseniális Gunnar Fischer fényképezte, aki idén júniusban halt meg 100 évesen!

A nevéhez fűződik többek között A nap vége és A hetedik pecsét című filmek operatőri munkája is. Az Egy nyár Mónikával című filmben Fischert leginkább a víz felszínén játszó fények, az égbolt érdekli, na és persze Harriet Andersson arca. A film egyik híres jelenete, amikor Mónika a kamera felé fordul, és hosszú ideig a néző szemébe néz. (Godard megállapította, hogy a filmművészet legszomorúbb tekintete látható ebben a jelenetben). A Tükör által homályosan vagy a Suttogások és sikolyok című filmben egyaránt beteget alakító színésznő itt nem törékeny áldozat szerepében tűnik fel, hanem afféle proletár femme fatale-ként. A társadalmi béklyók alól szeretne menekülni amikor szerelmével, Harryval egy szigetre költözik. Ez volna a svéd Kék lagúna? Nos nem, ez maga a svéd munkásirodalom realizmusa, a szerelem csak a természetben lehet felszabadító, ott is csak rövid ideig. Amikor Mónika terhes lesz vissza kell költözni a szigetről a városba; ott egy szegényes szobában már aligha folytatódhat számára az idill. Amint a fiatalok visszatérnek a társadalomba, megjelenik a csábítás, a bűn, az erkölcsi bukás.  Mónika kétségbeesésében elmenekül egy másik fiúhoz, otthagyva férjét és kislányukat. Ebben a filmben derül ki legkorábban, hogy a Bergman- életművet végigkísérő Harriet Andersson éppúgy zseniális, mint maga a rendező. Ez az arc nemcsak szomorúságot fejez ki, hanem undort is. A nőben rejlő állatiasságot megítélő néző arcába néz. Amikor az ember nem ura saját sorsának, akkor már csak dacból is besározza magát. Szabadság, vagy önsorsrontás? Mindkettő igaz, nemcsak a filmben, ha valaki éppen a szabadságára a legbüszkébb. És mi az a szabadság?

Ami hajdan messzeség  volt,

mára összkomfortosan látogatható.

Exotiana világa lesüllyedt,

mint az utolsó Atlantisz,

elmerült mint János pap országa.

Pedig az emberek követelni fogják

mind ez elveszett messzeséget.

Kiáltozni fognak új világok után,

csillag-világ Virginia-partjai után.

És földhöz ragadtan körbecsapongnak majd,

mint a madár, ha nem leli a nádbozontos Jenyiszejt,

ha nem leli útját Afrika nílusi szívébe.

(Harry Martinson: Elveszett messzeségek ford. Bernáth István In: Skandináv költők antológiája, Bp. 1967)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.