Blinkende lygter (2000) (Gengszterek fogadója)

A gengszterek életében mindennaposak a leszámolások, a hatalmi harcok és a kényszerhelyzetek. A nagyhal megeszi a kishalat és néha a vesztésre álló felek menekülőre fogják a dolgot. Ez még mind rendben is lenne, irány Barcelona vagy a világ másik vége! De mi történik, ha menekülés közben egy szép napon elmegy a főnök esze és addigi életét megelégelve egyik napról a másikra alvilági ügyleteit és stukkerját félretéve egy erdő mélyén tisztességes életről kezd el ábrándozni?

Pedig van az úgy azokkal a rosszfiúkkal, akik betöltik a 40-et és szembesülnek vele, hogy az életük üres és még születésnapi partijuk sem telhet el úgy, hogy ne lőjenek rá valakire. A banda tagjai, akiket régi barátság fűz egymáshoz, hűséges barátokként kitartanak, és bár nem hisznek a főnökük álmaiban, mégis vele maradnak és némi huzavona és keserves átnevelődés után együtt építik fel a jövőjüket, közös fogadójukat, és olyan tevékenységeket végeznek, amiket azelőtt soha. Ám a múlt nem tűnik el nyomtalanul árnyéka újra és újra rávetül a „Pislákoló fények” tulajdonosaira, hol rémálmok, hol agresszív megnyilvánulások vagy rájuk meredő puskacsövek formájában. De vajon Thorkildnak (Søren Pilmark), Stefannak (Nikolaj Lie Kaas), Arnenak (Mads Mikkelsen) és Peternek (Ulrich Thomsen ) hogyan sikerül véghezvinnie azt, amit az Oscar Provolonejanak (Silvester Stalone) nem sikerült?

A Blinkende lygter (2000) (magyar fordításban: Gengszerek fogadója) egy kiváló gengszterkomédia gyönyörű tájképekbe szívet melengető szentimentális pillanatokba és kőkemény szenvtelen nyersességbe ágyazva (az utóbbi Jensen később rendezett filmjeit megfigyelve idő közben a rendező védjegyévé vált). A film során visszaemlékezéseken és álmokon keresztül megismerhetjük a négy jóbarát múltját. Világossá válik, hogy honnan jöttek és hogyan ismerkedtek meg, ami jelenükhöz kapcsolva azt a sztereotípiát látszik alátámasztani a bűnöző, rossz, kegyetlen felnőtt a nehéz gyerekkor következménye. Ám ezek a keménykötésű gengszterek több ízben is rácáfolnak a törvényszerűség illúziójával csábító sablonos előítéletekre, a komikum épp ezeken a váratlan ellentmondásokon alapszik, az látszólag érzéketlen, hidegvérű, forrófejű bűnözők érzelmeinek hangsúlyosságán, a jellembéli változásokon illetve kettősségeken, a jelen újdonságainak és a múlt berögződéseinek együtteséből, a szituációk valószerűtlenségének és valószínűtlenségének kombinációjából jön létre. Ezek a fickók, akik nem riadnak vissza a vérontástól, nem futamodnak meg a vakolóspatulától, a fakanáltól, a tojásfújástól, a könnyfakasztó versektől, sőt egy várandós nő orrbavágásától sem. Mindegyikőjüknek van valami jellegzetes defektje, ami tovább fokozza a komikus hatást: Steven számára ez a Hanne iránt érzett szerelme, Arne számára ez „a fegyverei iránt érzett vonzalom”, Peter számára a drogfüggőség, Thorkild számára az, hogy fejébe veszi, hogy negyven éves és még nem is élt igazán, nem találta meg az élete értelmét.

A színészek játéka megnyerő, beleértve a fontosabb mellékszereplőket is, például Frits Helmuth a Carl nevezetű alkoholista orvos szerepében és Ole Thestrup a kiöregedőfélben levő mániákus vadász (Alfred Jæger) szerepében, mindketten dicséretes alakítást nyújtottak. A film készítőinek sikerült megtalálni a fekete komédia műfajának megfelelő karaktereket. Lehetséges, hogy ezt maguk a készítők is így gondolják, hiszen a színészek többsége szerepet kapott Jensen következő filmjeiben is (De grønne slagtere (2003) (magyar fordításban: Zöld hentesek) és Adams æbler (2005) (magyar fordításban:  Ádám almái)).

A kamerakezelés mozgékony, ugyanakkor kiegyensúlyozott. A film nagy részében a kamera leköveti a szereplők mozgását, de gyakran azt lehet tapasztalni, hogy a néző figyelmét bevariózással irányítják, láthatunk fahrtos közeliket, amelyek nem a szereplők mozgását hivatottak lekövetni, hanem inkább azok gondolatainak lekövetésére invitálják a nézőt. Gyakori a nagylátószögű objektívek használata is, főleg a szabadban forgatott jeleneteknél, kiemeli a táj szépségét és természetességét, erősítve ezzel a kontrasztot a középpontban álló nagyvárosi gengszterek és új környezetük között. Feltehetőleg ezt a célt szolgálja a bűnügyi vígjátékokat jellemző kissé alsó gépállás is, ami közel visz minket a szereplőkhöz, de defektjeik és cselekedeteik miatt időnként etávolodunk tőlük. Ez a kettős játék a komikum fő fenntartó pillérje. A film egyes pillanatai erős érzelmi és gondolati tartalmakat hordoznak, amelyekkel más  pillanatok éles kontrasztban állnak és így ebben az ellentmondásban a magasztos tartalmak megsemmisülnek, komolytalannak hatnak, úgy ahogy az egyébként elitélendő durva cselekedetek nevetnivaló tévelygéseknek tűnnek. Az elidegenítő effektusra tehát szükség is van ahhoz, hogy egy bűnügyi vígjáték működőképes legyen. Ez ebben a gengszterkomédiában remekül fel van építve, annál a nézőnél, aki nyitott a fekete komédiák felé, működnie kell!

A filmet ajánlanám mindenkinek, aki szereti a szórakoztató fekete komédiákat és nem riad vissza egy csipetnyi brutalitástól! Azoknak pedig, akik még nem láttak Jensen-filmet javaslom, hogy szokatóba ezzel kezdjenek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.